A kormányának szarva kezdett kilazulni. Nem nagyon, magyarázta, csak olyankor érzi, ha nekifeszül. Figyelmeztettem, hogy a szorító anyákhoz ne nyúljon franciakulccsal, mert megsérti vele a krómozást, és apró rozsdafoltok jelennek majd meg a sérelem helyén, ígérte is, hogy csak az én dugókulcsommal meg a csőkulcsommal megyünk majd neki.
Amikor áthozta a motorját, előszedtem a kulcsaimat, de aztán láttam, hogy itt a szorítás már nem használ, mert a csőbilincsek összezáródtak.
- Ezek alá béléslemez kell - állapítottam meg.
- Az meg mi?
- Keskeny, vékony lemezcsík. Ráhajtod a kormányra, úgy teszed rá a bilincset, és az eléggé kinyitja ahhoz, hogy legyen mit szorítanod rajta. Ilyen béléslemezeket mindenféle gépigazításoknál alkalmaznak.
- Nocsak - nézett rám érdeklődőn. - Ügyes. Aztán hol kapsz ilyet?
- Itt van a kezemben - mondtam kuncogva, és az orra alá nyomtam a söröm dobozát. Értetlenül bámult. - Mi? A doboz?
- Persze - mondom -, jobb béléslemez a világon nincs.
Magam is elégedett voltam a ravaszságommal. Megtakarítottam neki egy utat, az isten tudja, hova, béléslemezért. Pénze is, ideje is bánta volna.
Csakhogy megrökönyödésemre John nem díjazta ravaszságomat. Nemhogy nem díjazta, felhúzta az orrát. Ötölt-hatolt, kibúvókat keresett, míg egyszer csak látom ám, hogy tolja ki a motorját javítatlan.
Gondolom, a kormánya máig laza. Sőt, az a gyanúm, megsértettem akkor: volt pofám azt ajánlani, hogy az ő ezernyolcszáz dolláros BMW-jét, a német ipari találékonyságának fél évszázados gyümölcsét egy megürült sörösdobozzal foltozom ki!
Ach, du lieber!
Azóta nemigen értekezünk a motorkerékpár-ápolásról. Helyesebben egyáltalán nem. Mert ha ilyen kérdést feszeget az ember, abból csak harag támad.
Magyarázatul most mégis elmondom, hogy a sörösdoboz alumíniumlemeze a többi lemezhez képest puha és tapadós. A célnak kiválóan megfelel. Az alumínium nem oxidálódik csapadékos időjárás során - helyesebben a rajta lévő oxidréteg megóvja a további oxidálódástól. Alkalmasabbat tehát keresve sem találni.
Más szóval a fél évszázad tapasztalatán okult német motorszerelő is arra a következtetésre jutott volna, hogy az adott technikai kérdésnek ilyen megoldása a lehető legtökéletesebb.
Elgondoltam, talán helyesebb lett volna, ha odaoldalgok a munkapadhoz, lekanyarítok egy darabot a sörösdobozról, lecsiszolom róla a nyomtatást, aztán visszatérek vele a motorhoz, és tudatom Johnnal, hogy piszok szerencsénk van, maradt még egy béléslemezem azok közül, amelyeket egyenest Németországból hozattam. Akkor bizonyosan megfelel! Betétlemez Alfréd Krupp báró legféltettebb készletéből! És milyen kelletlenül vált meg tőle! Akkor bezzeg elcsordul John nyála!
Krupp legszemélyesebb béléslemezének fantáziája mulattatott egy darabig, de aztán láttam, hogy merő gonoszkodás. S a megzápult tréfa helyébe támadt az az érzésem, amelyről már beszéltem, hogy tudniillik itt valami nagyobb dolog lappanghat a felszín alatt. Aki ilyen apró visszásságokat egy darabig figyelemmel kísér, annak előbb-utóbb nagy megvilágosodásokban lesz része. Engem csupán az a sejtés vezérelt, hogy itt nagyobb kérdés forog a kockán, mint amilyennek töprengés nélkül nekiugorhatnék, azért szokásomhoz híven megpróbáltam szétszedni okokat és okozatokat, hogy megérthessem, mi vitte vakvágányra tárgyalásunkat Johnnal az én ravasz béléslemezem ügyében. Nincstovább történik akárhányszor szerelési munkák során. Amikor megáll a tudomány. Leülsz, elrévedsz, jártatod az eszed, mit felejtettél ki a számításból, és addig forgatod jobbról balra, amíg a meg nem gondolt részletek kezdenek kerek formát ölteni.
Ami először csak derengett, hogy én a béléslemezt észlényként, haszonelvűen kezelem, a fémcsík tudományos érdemei szerint, John pedig ösztönösen, közelről, az élveteg ember szemével tekintette. Én a formában foglalt lehetőségek felől közelítettem meg. Ő a forma megjelenését látta. Engem az foglalkoztatott, mit jelent a béléslemez. Őt a mivolta érdekelte csak. Utoljára ide jutottam. S meg kell hagyni, ha az ember csupán mivoltát tekinti a béléslemeznek, az bizony elég lehangoló. Ugyan ki tapsikolna, hogy az ő spéci motorját valami szeméttel foltozzák ki?
Elmulasztottam megemlíteni, azt hiszem, hogy John muzsikus lélek: bandákban dobol városszerte, és szépen pénzel belőle. Hát alighanem úgy gondolkozik egyebek felől is, mint a dobolás felől - azazhogy nem is gondolkozik felőle. Csak dobol. Benne él. A motorkerékpárjának sörösdobozzal való tákolása úgy hatott rá, mintha a banda egyik tagja megakasztotta volna az ütemet. Megakasztotta volna a kenyérér-kolbászér lüktetését. Ezzel ő nem érthetett egyet.
Nézeteink eltérése első tekintetre semmiségnek látszott, majd nőttön-nőtt, s addig terebélyesedett, hogy idővel megértettem azt is, miért nem ütötte ki a szememet. Némely jelenséget porszemnyi volta rejt a figyelmünk elől, másokat pedig azért nem látunk meg, mert oly óriásiak. Egyazon dologra tekintettünk mind a ketten, egyarról beszéltünk, egyfélén gondolkodtunk, John azonban ezt az egyetlenegy dolgot másként szemléli, ezért nem egyezhettünk.
Nem igaz, hogy John nem törődik a technikával. Csupán a szemléletébe zavarodik bele, s elakad végül. Nem akar neki ez a szemlélet működni, mert meggondolások nélkül működtetné, s aztán csak akadozik, míg legvégül tokkal-vonóval - vagyis csavarostul-csavaranyástul - elátkozza a bütykölést. Nem fér a fejébe, miért nem közelíthető meg a világon minden élvetegen.
Mert élvezkedő a szemlélete. A szemében én eltompult szaki vagyok, aki másról se beszélne, mint a motorszerelésről. Az alkatrészek, a kapcsolataik, a szétszedések, az összerakások, a mechanikai fifikák nem az ő világa. Az ő világa csillagmérföldnyi messziségbe esik, pedig azt hiszi, itt az is. Ez a szemléleti különbség mozgatta, gondolom, az észjárás változását a hatvanas években, sőt talán a mai napig formál a közgondolkodáson. Ebből támadt a nemzedékek közti szakadék. A változás mozgatóira akasztották rá a „bítnik” meg a „hippi” nevet. S íme, kapiskálom már, hogy John szemlélete nem különködés. Nem olyasmi, hogy egy év, kettő, s elfelejtik. Nem, meggyökerezett máris, mert fontos nézőszöggel szolgált, hiába tetszik értelemmel, renddel, felelősséggel nem egyezőnek. Egyezik az. Csak a mélyéig kell lehatolnunk.
Magát a valóságot tekintjük különféleképpen. A világ az orrunk előtt! Ez az, ez a valóság! Beszélhetnek a tudósok, így tekinti John. Csakhogy a világ a tudományos felfedezések fényében, az is valóság, bár megjelenésére nézve talán különböző, és a John-félék okosabban tennék, ha átpillantanának ebbe a szemléletbe is, nem elégednének meg a tagadásával. Majd ráébred John is, csak égjenek ki a megszakítói.
Ezért akadt ki aznap is, mikor a motorja nem akart beröffenni. Sérelem esett a valóságán. Az élveteg szemlélet hibásodott meg, és John nem mert szembenézni vele, mert megrettent, hátha a teljes világa összeomlik. A düh lett rajta úrrá, ami a tudományos szemléletűek torkát szorongatja az absztrakt művészet láttán. Mondjuk inkább, szorongatta, mikor még a maguk világát veszélyben látták.
Szóval két valósággal kell itt számolnunk. Az egyik a művészi megjelenés pillanatképe, a másik a mozgatókkal együtt látott tudományos kép, s a kettő mintha a kezét rázva tiltakozna egymás ellen. Ezt nevezem bökkenőnek.”
John, Chris, Pirsig