3. Lépnem kellett

[soveny]

Összefoglalóm második részét az elhunyt tulajdonosról kapott értesítéssel kellett zárnom. Sok idő eltelt az utolsó jelentkezésem óta, de sok minden is történt a „gyászjelentés” kézhezvételét követő hónapokban.

___

Az előző bejegyzés végére tökéletesen megsemmisültem: ismeretlen, halott tulajdonos: ez nem kecsegtet túl sok jóval a papírok nélküli motorkerékpárom ismételt forgalomba helyezésére irányuló kísérleteimben. A pénz hiánya és az ügyintézés sikertelenségei miatt újabb, órákig tartó internetes kutatásokba menekültem, kellett valami új megoldást találnom. Több száz bejegyzéses fórumtémákat olvastam végig, forrásokat elemeztem, jogszabályokat értelmeztem, amíg végülis újra, immár másodjára kötöttem ki ugyanott, ahol néhány hónappal korábban is. Pontosabban ez alkalommal már néhány görgetéssel lejjebb jutottam a KEKKH által összeállított GYIK-ben.

„Annak idején, mikor netezni kezdtem, gyakran találkoztam ezzel a betűszóval a neten: GYIK. Néha az angol nyelvű megfelelőjével is, az FAQ-nel. Halvány lila fogalmam sem volt, hogy mi lehet ez, arról meg pláne nem, hogy ez a kettő egy és ugyanaz.

Persze egyszer csak leesett, de szerintem hónapok teltek el addigra. Hogy senki más ne járjon olyan kis tudatlanul a nagyvilágban, mint én annak idején, a címben láthatod a GYIK definícióját (nem GYÍK, mert az egy kis állat, hosszú farokkal ), és azt is elmondom, mi jelenti a létjogosultságát:

Gyakran ismételt, időről-időre visszatérő kérdések szinte minden témával kapcsolatban előfordulnak. Az idők folyamán rengeteg ugyanolyan, csak mindig más-más valaki által feltett kérdés bukkan elő, amit a honlaptulajok úgy szoktak lekezelni, hogy összegyűjtik és jól látható helyen kiteszik, azért, hogy:

1. Ha valakiben kérdések keringenek, akkor ne tegye fel külön, nagy valószínűséggel meg fogja találni a GYIK között.
2. Ha valakiben NEM keringenek kérdések, akkor is legyen némi fogalma mások kérdéseire adott válaszok által.

Praktikus ugye?”

forrás: Felhasználó Update blog

A váznyaktáblás tipp után tehát újabb ötletet kaptam, ezúttal Bendegúz kérdése jött kapóra, aki egy elhunyt gazdás motorkerékpár forgalomba helyezésével kapcsolatban kért tanácsot a rendkívül segítőkész KEKKH-ügyintézőktől. Hasonlít egymásra a két történet - nézzük, mit lehet kihozni ebből. Sajnálatos dolog, hogy elhunyt a járművünk bejegyzett tulajdonosa, de még közel sincs minden veszve, hiszen a motor tulajdonjogát póthagyatéki eljárás keretében is megszerezhetjük. Megszerezhetjük, na, ha rábukkanunk a bejegyzett tulajdonos nyomára.

Igencsak ingoványos területre tévedtünk ezzel a póthagyatékis dologgal. Természetesen elkezdtem tapasztalatok után kutatni különböző internetes fórumokon, de az a kevés találat, amely az ügyemben releváns volt, nem sok jóval kecsegtetett. Az átolvasott fél-egy tucat párbeszéd vagy sikertelenségről számolt be, vagy egyszerűen csak félbeszakadt. Mint az ilyen utolsó mondatok-típusú viccekben.

Nyúltam is a telefon után (nem, most épp nem volt vizsgaidőszak, de mivel laza órarendem volt, így napközben, hivatali időben tudtam foglalkozni a motor-ügyekkel), és már fejből tárcsáztam KEKKH-s ügyintézőm telefonszámát. Most fordult elő azonban először, hogy segítőm nem osztotta a lelkesedésemet.

A KEKKH-s fórumbejegyzés tanulsága szerint tehát póthagyatéki eljárás keretében is megszerezhetem a motorkerékpár tulajdonjogát, ehhez azonban meg kell találnom az örökösöket, akikről persze sem nekem, sem a Közlekedési Nyilvántartási Osztálynak nincs információja (és ha lenne sem adhatná ki).

Nem lehetne-e tehát, hogy a kapcsolatfelvételi értesítést mégis kipostáztatom az elhunyt tulajdonos címére, hátha valamilyen családtag, új lakó, vagy a szomszéd megkapja a levelet, aki így tudomást szerezhet a motor ügyéről és reagálhat a kétségbeesett próbálkozásaimra. Ennek kikönyörgése, ahogy írtam, beletelt egy kis időbe telefonon, de miután az ügyintéző hölgy elfogadta, hogy nem tud jobb belátásra bírni, azt tanácsolta, hogy közvetlenül az osztályvezetőnek címezzem a rendhagyó kérelmemet, hátha ő elfogadja.

Valljuk be, nem sok esélye van annak, aki így akarja megtalálni egy több, mint ötven éves motor tulajdonosát. Nem mondom, hogy nem bíztam abban, hogy jelentkezik valaki, de vérmes reményeket azért nem fűztem az ügyhöz. És ha mégis, ki jelentkezik? Esetleg a ház harmadik lakója? Utána felkutatni az előző lakót, meg az őt megelőzőt? Ááh, esélytelen. Ki tudja aztán, lehet hogy már nem is áll a ház. Vagy csak nem lakják, hova fogja kézbesíteni a postás? Az esélytelenek nyugalmával vágtam bele az újabb zavaros ügybe.

Hosszú telefonos beszélgetés és győzködés végeztével állítottam össze az új kapcsolatfelvételi eljárás-kérelmet.

A gyorsan megfogalmazott kérelem postára adása után egy héttel be is futott a válasz. A kísérőlevélbe bele sem kellett olvasnom, hisz már tudtam, hogy van, amikor jót jelent, ha sárga csekk érkezik a nevemre és fizetési felszólítás.

Simán visszadobhatták volna a kérésemet, de megkegyelmeztek ennek a szerencsétlen flótásnak. Örültem, de még hogy, természetesen aznap postára adtam a befizetett csekk másolatát...

Már tudom, hogy néha jót jelent, ha csekk érkezik.

...hogy két és fél hét múlva, egy hétfőn újabb küldeményem érkezzen a KEKKH-tól. Lehet, hogy jelentkezett valaki az értesítésre?! De miért a hivatal ír ezügyben? Pedig az ügyintézőm azt mondta, hogy a kérelem kiküldése után a Nyilvántartó Osztály „kiszáll a buliból”, innentől kizárólag a címzetten múlik az ügy (gondolom, az értesítőt azért tértivevénnyel postázzák a címzettnek, tehát arról lehet információjuk, hogy valaki átvette-e a levelet).

Ó, a határozat és a számla. Ilyeneket már az adatszolgáltatás után is kaptam. Jó, jó, meg szükség van rá, csak a tapasztalatlan veterános idegei nem szeretik a felesleges izgalmakat. Fejlemény tehát semmi, lefűzöm a levelet és gondolatban már a hétvégi, első ottalvós veterános találkozóra készülök, Szolnokra.

___________________


Szombat reggel aztán igazi nyári kánikulai időben, szovjet motor híján német autóval tettem meg a 100 km-es utat Szolnokra, az első Szovjet Jármű Találkozóra. Gondoltam, érkezés után még hunyok egy keveset, mert fárasztó volt az elmúlt hét, de nyolc órakor, mikor megérkeztem, a tábor lakói már javában túl voltak a reggelin, menetkészen a kilenc órakor kezdődő túrára.

Reggel nyolckor. Szombaton.

Idővel a veteránbörze-látogatásaimat is amiatt minimalizáltam, mert valahogy mindig naplopónak éreztem magam akkor, amikor a bioritmusomat megerőszakolva szombat reggel fél hatkor felkeltem, hogy fél 8-ra kiérjek a vásár színhelyére, és még legalább gyorsan átfuthassam azoknak a korán kelő árusoknak a már igencsak foghíjas lerakatát is, akik egy-másfél óra múlva, a börze végeztével már elkezdik bontani a standjukat.

Azt hiszem, épp rossz időben élek. Nem egyszer hallottam elcsípett párbeszéd-foszlányokból, hogy egy-egy jó placcért versengve (és ugye egymásra licitálva) milyen hajnali időpontokban képesek a kofák felautózni esetleg több száz kilométerről is a veteránbörze színhelyére.

Sosem értettem igazán, mire jó, de ha ez a versengés hosszú távon megmarad, talán nekem kedvez. A jó helyekért folytatott küzdelem eredményeképpen, ki tudja, talán még megérem azt az időt, amikor az említett szombati reggeli veteránbörze egy könnyű, délutáni levezető program lesz, péntek délután.

Az alvás ugyan elmaradt, de sebaj, mert nagyon élvezetes nyolcvan kilométer sétaautózás várt ránk, olyan tájakon, ahová máskor talán véletlenül sem téved a fővárosi ember. A békésszentandrási duzzasztómű távolból megvizitálása* és egy felejthetetlen, töltésen szovjet oldalkocsis boxerezés (köszönöm, D.J.! ) után ebédelni indult veterános csapat.

Az ebédre várva hosszú ideig irigykedve nézegettem a negyven-ötven éves, de mégis sokszor napi rendszerességgel használt motorokat. Mindent megadtam volna egy működő veteránért, a saját motorom helyzetének kilátástalansága külön elszomorított. Ekkor még nem sejtettem, hogy néhány perc múlva fontos beszélgetésem lesz a témában.

Megcsörrent ugyanis a telefonom. Számomra ismeretlen telefonszámról kerestek. Felveszem, üdvözöl, a veterán motorkerékpár ügyében telefonál. Épp akarok válaszolni, hogy valóban foglalkozom ilyenekkel, de az a hirdetésem már nem aktuális. De aztán mégsem mondom, ráérünk, az úr pedig folytatja, hogy már korábban akart hívni, mikor a hét elején megérkezett az a hivatalos papír, de most ugye folyamatos munka van a szőlőben és egyedül kellett csinálnia, meg a kasza is elromlott, mindegy, a lényeg, hogy most tud csak hívni.

Hivatalos papír. Nem küldtem senkinek levelet mostanában. Na, a kapcsolatfelvételi kérelmet kivéve, de hát nem valószínű, hogy emiatt keresnének. Aztán folytatja: az úgy volt, hogy az édesapjáé volt a motor, majd mikor meghalt, eladták a vasat, de azóta már az a vevő is továbbadott rajta. Huszonöt éve történt az egész, teljesen elfelejtkezett már a motorról, és akkor néhány napja jött ez a levél, hogy szeretnék beszélni a tulajdonossal.

PEDIG IGEN, EMIATT KERESNEK!!! Igyekeztem nyugodt és higgadt maradni, de ennyi várakozás után és az óriási mázli tudatosulása mellett ez nyilván nem olyan könnyű. Nem akartam közbeszólni, inkább hagytam, hadd mondjon minél többet a motorról, az agyam pedig gondosan rögzített mindent hanghullámot, ami a telefon hangszórójából a fülembe áramlott.

Megtudtam tehát dióhéjban a motor történetét. Az édesapjáé volt a bringa (az úr, aki hívott, tehát tulajdonos fia a 70-es évei közepén jár ), a hatvanas évek elején már használtan vette, hogy a közeli szőlősbe járjon ki vele, a motor tehát napi használatba került. Igazi igásló volt, erős és igénytelen gép, az édesapja nagyon szerette. A nyolcvanas évek közepén aztán már nem vitték többet műszaki vizsgára a motort. Egyre kevesebbet használták, aztán jobbnak látták végleg leállítani, így felépítettek köré egy bódét a szőlőben, a présház mellett. Az édesapa halála után aztán már nagyon foglalta a helyet az oldalkocsis motor, meg egy helyi veterános is érdeklődni kezdett iránta. Az oldalkocsit időközben már eladták, végül a motornak is mennie kellett. Szerződést nem írtak a gyűjtővel, de a szürke forgalmit sem adták a motorhoz, ez évekkel később még előkerült egyszer valamelyik fiókban, a présház eladása előtt. A motor jó ideig a gyűjtőnél állt, majd egy közeli faluba adták el, azóta a bácsi nem tud róla semmit.

Így tömören ennyi, de le kell tennie, mert még sok a teendő a kertben. Örült, hogy beszéltünk, és jelentkezzek, ha tud segíteni valamiben.

Ó, persze, hogy tud! De nem rontunk ajtóstul a házba. Nem akarok egyből előhozakodni a póthagyatékival, nem, ezt majd be kell csomagolni valahogy, mert így nem fog neki örülni. De amúgy is, mit mondanék neki, azt sem tudom hol kell egyáltalán belekezdeni a hagyatéki eljárásba.

Megköszöntem tehát a jelentkezést, a kiváló hétvégém így már garantált volt. Nyár, veteránok, és a tudat, hogy végre egyszer nekem is lesz, mármint na, úgy rendesen. (Tudom, hogy vannak ezen kívül fontos és kihagyhatatlan dolgok az életben, de erre a hétvégére most ennyi is megtette. )

___________________

Hétfőn aztán lelkesen vetettem magamat a póthagyatéki eljárások ügymenetének tanulmányozásába, hogy minden lehetséges buktatóra előre legyen „A” és „B” tervem. Arra azonban nem számítottam, hogy rögtön az első hivatalban el akarnak majd tántorítani az ügyemtől. A legnagyobb jószándékot éreztem az asztal másik oldalán ülő személy részéről, mégis meglepetést okozott, mikor azt tanácsolta, inkább nézzük át a bácsival együtt a lakás fiókjait, valamelyikből nem kerül-e elő egy érvényes adásvételi szerződés a tulajdonos és a fia között. Sokat javítanék szerinte az esélyeimen, a hivatal működése óta ugyanis nem nagyon találkoztak még olyan emberrel, aki végig tudta volna vinni a póthagyatéki eljárást. Nem egészen erre számítottam, igencsak zavarosnak tűnt ez a felvázolt „megoldás”.

Azt hiszem, korábban nem gondoltam arra, hogy a hétköznapi, egészen földhözragadt tulajdonszerzési vágyam egyszer ilyen filozófiai döntéskényszer elé állít, a már k(lassziku/özhelye)s opciókkal. Egyik oldalon a relatíve biztos győzelem, kiegészülve a nem elhanyagolható kockázattal és az alapvető emberi normák megsértésével, míg másikon az erkölcsileg okés, de ismeretlen út, amit sokan megpróbáltak már, de tudomásunk szerint rendre elestek a nemes küzdelemben.

Mondhatnánk, hogy végtelen igazságérzettől vezérelve, de ugyanígy helytálló lenne az is, hogy a lebukás veszélyétől tartva, néhány napos őrlődés után végülis nem fogadtam meg a tanácsot. A legerősebb indok azonban mégis az volt, hogy nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen tiszta helyzetben ügyeskedni kell. Kíváncsi voltam arra, végig lehet-e csinálni a forgalomba helyezést a szabályok mentén.

Ezzel az elszántsággal ragadtam telefont, hogy új ismerősömnek felvázoljam a rá nézve is majd kötelezettségekkel járó tervemet. Belement.

Hogyan is álltam neki a póthagyatéki eljárásnak? Megtudhatja a következő részből!

___

Költségek eddig:

Nyitó egyenleg: 1770 Ft
- postaköltség: 320 Ft
- kapcsolatfelvételi eljárás költsége: 1400 Ft

Összesen: 3490 Ft

* a nyár eleji árvízszezonban a Hármas-Körös is kiöntött, emiatt sajnos nem tudtuk megközelíteni az éppen funkcióját vesztett duzzasztóművet