Nem mindenki érti, mennyire következetes a motorkerékpár javításának cselekményrendje. Azt hiszik, „fogások” sora, és csak „ügyes kéz” kell hozzá. Pedig a fogásokat az okoskodás folyamata teszi, és ha hiba csúszik a szerelésbe, annak legfőbb oka, régi rádiósokkal szólván, a „rövidzárlat a fülhallgatók között”, vagyis a szerelő fejében. A motorkerékpár az ésszerűség törvényeivel egybehangzóan működik, így aztán a motor ápolása valójában az értelem egyszerűbb próbája. Tegnap elmondtam, hogy Phaidrosz az ésszerűség kísértetét űzte, és az őrületbe is az vitte. Viszont ha az ő útját követnénk lépésről lépésre, ajánlatos gyalogjáró példákkal is élnünk, nem pedig ködös általánosságok közt tévedeznünk. Még az ésszerűségről szóló beszéd is útvesztőbe csábíthat, ha az ész valóságos munkaalkalmait bele nem foglaljuk.
A klasszikus és romantikus elme közötti válaszfalnál hagytuk el. Egyik felén a motorkerékpárt teljes valóságában látjuk az értelem pillantásának villanófényénél, s ez igen fontos látvány. A másik felén vizsgálódásba kezdünk, akár a motorszerelő - mégpedig a motorban foglalt formát vizsgáljuk, ami nem kevésbé fontos. A hozzá való szerszámokból - például ebből a kulcsból - nem hiányzik éppen a romantikus szépség, céljuk azonban merőben klasszikus. A motorkerékpárban foglalt forma igazítására valók.
Az első gyertya porcelánja nagyon kormos. Csúfság ez, akár klasszikusan, akár romantikusán tekintem, s azt jelenti, hogy a henger sok sűrítményt kap, levegőt pedig keveset. A benzin szénmolekulái nem egyesülhetnek elég oxigénnel, és bennragadván, rárakódnak a gyertyára. Tegnap a városba jövet a lendítőkerék csellengett egy kicsit, ami ugyanennek a hibának a jele.
Vajon csak az egyik hengerem kormozódott el? Belenézek a másikba is. Kormos mind a kettő. Előveszem a zsebkésemet, felkapok egy gallyat az útfélről, és kihegyezem a gyertyák tisztításához, közben azon jár az eszem, mi a végső oka a kormozódásnak. Nyilván nem tengelyek és szelepek okozzák. A porlasztó viszont ritkán hibásodik. A fő fúvókáim nagyobbak a szigorúan szükségesnél. Lehet az is a kormozódás oka, ha a sebesség nagy - viszont volt már a gyertyám jóval tisztább is, pedig a fúvókák ugyanazok. Rejtélyes. Szerelés közben támad mindig rejtély, s aki mindnek a végére járna, az sose pattanhatna a motorjára. Rögtönös válasz nem kínálkozván, ezt a rejtélyt szegre akasztjuk.
Az első szelepemelő biztosan áll a helyén, nem kell rajta igazítanom, nézem a következőt. Időm van bőven, amíg a nap fordul. Mintha templomban tennék-vennék a szertartásrend szerint. Az olaj szintmérőt akár ikonnak tekinthetem. Darabja annak a precíziós mérőkészletnek, amely oly nagy jelentőségű a klasszikus elme számára.
A pontosságot a motorkerékpáron nem a szőrszálhasogató pirimókosság követeli. A motorban keletkező hatalmas hőerőket és a robbanó nyomást csupán az a pontosság tartja kordában, amit ezektől a mérőeszközöktől várhatunk. A robbanómotor minden robbanásával a forgattyús tengelynek taszítja a hajtórudat, méghozzá mázsákra rúgó nyomással minden hüvelyknyi területen. Ha a hajtórúd illedése a forgattyústengelyhez tökéletes, a robbanóerő közvetítése simán zajlik, és a fém jól állja. Ha azonban az illedés csupán a hüvelyknyinek ezredrészével lazább, a robbanás kitörőbbé válik, olyanná, akár a pöröly sújtása, és a hajtórúd, a csapágy, a forgattyústengely kapcsolata tovább lazul, és első hallásra olyanfajta kopogást eredményez, mint a laza szelepemelő. Azért vizsgálódok éppen. Ha a zaj oka a laza hajtórúd, én pedig nagyjavítás nélkül eredek a hegyeknek, a kopogás mind erősebbé válik majd, egyszer csak kiszakad a hajtórúd, beleszalad a forgattyústengelybe, és kikészíti a motort. Az elszabadult hajtórudak olykor behatolnak a forgattyúházba, és a motor elönti az olaját. Ilyenkor okosabbat nem tehet a motoros, mint hogy átszáll az apostolok lovára.
E sanyarúság azonban megelőzhető egy ezredhüvelyknyi igazítással, ami precíziós mérések által lehetséges - ez teszi a műszerek klasszikus szépségét: vagyis nem az, amit mi látunk rajtuk, hanem amit ők tudnak a motorban foglalt forma vizsgálata során.
A második nyomórúddal sincs semmi baj. Átlódulok a motor túlsó felére, és a másik hengert fogom munkába.
A precíziós műszerek egy eszme megvalósítása irányába törekszenek, mégpedig a többdimenziós pontosság eszméje iránt. Tökéletes pontosság azonban általuk is elérhetetlen. A motorkerékpárnak nincs tökéletesen formált alkatrésze, és nem is lehet. De ha a pontossággal addig eljutsz, ameddig ezek a műszerek engedik, arra leszel figyelmes, hogy száguldasz a tájban, és akkora erő röpít, hogy varázsosnak nevezhetnéd bízvást, ha nem volna oly ésszerű minden tekintetben. Éppen ennek az ésszerű eszmének a megértése döntő. John ránéz a motorkerékpárjára, mindenféle acélformákat lát, és mivel gyanakvást ébresztenek benne, elfordul. Ha én nézem el az acélformákat, eszméket látok. John azt hiszi, hogy én alkatrészekkel babrálok. Holott elképzelések foglalkoztatnak.”
...
„Nocsak, a harmadik nyomórúd is biztosan ül a helyén. Még egy van. Nem ártana, ha azzal volna a difi”¦ ”
...
„A negyedik nyomórúd csakugyan kotyog, ahogy reméltem. Megigazítom, megnézem a gyújtásállítást, és látom, hogy még nem történt semmi baj. A szelepvezetők nem rozsdásak, hozzájuk sem kell nyúlnom, azért meghúzom a hézagállító csavarokat, visszateszem a gyertyákat, és indítok.
A kopogás megszűnt, ami nem sokat jelent, mert az olaj még hideg. Üresjáratban hagyom, amíg a szerszámokat elrakom, aztán felülök, és elkanyarodok a felé a motorszerelő felé, akit tegnap este magyaráztak, hogy annak lesz patentszeme a lánchoz meg gumirátétje a lábtartóhoz. Chris sokat fészkelődhet ültében, mert a lábtartójáról mindegyre lecsiszálja a gumit.
Megyek egypár sarkot, és nem hallok nyomorúdkopogást. A fülem örül. Nem hallom majd egy darabig. Azért nem kiabálom el, amíg harminc mérföldet nem tettem bele. De addig is - máris gyönyörűen süt a nap, kellemes a hűvösség, a fejem tiszta, előttünk a teljes nap, s szinte fenn járunk a hegyek közt! Ilyen napon érdemes élni. A ritkább levegő gerjeszt ekkora életkedvet. Mindig elönt, amikor nagyobb magasságoknak törekszek.
Azám, a magasság! Azért kormoz a motor! Persze, ez lesz az oka. Kilencszáz méter magasban lehetünk. Okosabban teszem, ha átallok normál méretű fúvókára. Néhány perc az átszerelés. Meg az üresjárat hozzáigazítása. Jóval feljebb járunk hamarosan.
Árnyas fák alján meglelem Bill Motorszerelő Műhelyét, csak éppen Billt nem. Az egyik járókelő úgy vélekedik, hogy „kimehetett horgászni”, közben a műhelyét nyitva hagyta. Elértük a Nyugatot, szó se róla. Ilyen műhelyt Chicagóban vagy New Yorkban nyitva nem hagyna senki.
Odabenn azt tapasztalom, hogy Bill fénykép-emlékezetű műszerész. Mindenféle hever mindenfelé. Kulcsok, csavarhúzók, régi alkatrészek, régi motorkerékpárok, új alkatrészek, új motorkerékpárok, reklámfüzetek úgy ellepik a műhelyt, hogy a munkapadokat alig látni alattuk. Én ugyan nem tudnék dolgozni ilyen viriváriban, de csak azért nem, mert nem vagyok fénykép-emlékezetű műszerész. Bill alighanem kerül-fordul, és már ki is kapta a kellő szerszámot valamelyik halom aljáról, gondolkodnia sem kell, hova tette.
Ismerek ilyen műszerészeket. Az embernek felforr a hűtővize, ha munka közben nézi őket, pedig a munkával elkészülnek, s olykor a vártnál előbb. Ha az ilyennek egyik szerszámát odébb tolják egy bakarasszal, akkor keresgéli három napig a szerencsétlen.
Bill megérkezik, az arcán még egy előző jelenet vigyora. Persze, lesz a motoromhoz fúvókája, és tudja is nyomban, honnan vegye elő. De egy pillanat türelmemet kéri. Még nyélbe kell ütnie egy üzletet hátul a félszerben. Egy régi Harley alkatrészeit adja el. Hátramegyek vele, és látom, hogy eladja hiánytalanul, csupán a vázat nem, mert váza van a vevőnek. Százhuszonöt dollárt kér. Nem is rossz ár.
Mikor visszatérünk a műhelybe, megjegyzem: - Érteni fog az illető a motorkerékpárokhoz, mire ezt a zsák alkatrészt összerakja. Bill nevet. - Különb leckéje nem lehetne.
Megvan a fúvóka, a lábtartóra való gumi, hanem patentszem, az nincsen. A meglévőket mindjárt fel is szerelem, az üresjáratból kiszedem a fojtást, és hazafordulok a szállónak.”