Ki ne irigykedne most rám, mikor kedvenc helyére - ami nekem Kisgyőr, s ha valaki nem tudná, Miskolc közelségi kis falu ez a Bükkben - érkezne gépével, majd indulna haza, ami nekem egy Pannónia T5H, mit én Motorkáénak hívok, s szeretem így. Fotó róla: lásd a profil képem, ahol legott pöffeszkedek rajt, akkor még P10-es kormánnyal, minek azóta már lecserélése volt, egy jóízű viszont ajándékozásban, mivel kielégítetett csere partnerem, s az én márka azonosság jívítási igénye is. Parasztosan. A komámnak volt egy P10-ese T5 kormánnyal, nekem egy T5 motor P10 kormánnyal, és lekacsintottuk egymás kormányát. Meg ittunk rá sört is, biztos, ami biztos.
Na. Az előbbi gondolat parkolóból kanyarodjunk vissza az útra, arra a megkezdett aszfaltra, mi e cikk apropója miatt indult. Odafele amit a nagykönyvbe megszoktak írni, minden fájront és hepi, az út rázós, kátyus és foltos, ahogy ez egy jól nevelt és több évtizede elhanyagolt vidéki úthoz illik, s a rajta való úri közlekedéssel, mely igen fog-vacogtató s nem a félelemtől, mint inkább a jelzett út minőségétől, ami valószínűleg a fogorvosi kamara ajánlásával hagyatott jóvá. Nekem is tizennégy fogam hullott ki így, hetet még el tudtam számolni, a többire nem emlékszem.
De jókat motorkáztam a Bükkben, sík vidéki lapály-gyeröknek igazán jó muri volt a dimbes-dombos kanyaros. S még micsoda virgoncság volt a harsányi szürke marha fesztivál, hol nem csak marhákról volt szó, hanem veterános kiállítás is volt, nem csak motorosoknak, autósoknak, sőt, traktorosoknak is. Ez utóbbi járműről jut eszembe, el ne feledje megnézni senki sem Mezőkövesden a Gép Múzeumot, mert ha csodát akar látni valaki, hát ott fog!
A lényeg. Jött a szabadság vége, mely napok múlásának gyorsasága fordítottan arányos a munkába eltöltött napokéval, de ebben - úgy gondolom - újság nincs. Így két hét múltával felpattantam én is felnyergelt paripámra, s a Bükk lankái után a kisújszállási sík felé csavartam Motorka kormányát.
Mezőkövesd felé közeledve éreztem, kissé imbolyog az első kerék. Laposnak is tűnt az abroncs, mi elinduláskor még nem volt jellemző. Be a benzinkútra ott, hát láttam, tényleg az. Levegőt bele! Gondoltam, s tettem is. A szelep eresztett, ezt egy kis nyálazás után nem volt nehéz megállapítani, majd peckelgetés után ez szépen megszűnt, felsóhajtottam az égieket dícsérve: - Ennyi vót! A kút melltett van egy tesznyó, na ha már meg kellett állni, hát betérek, veszek valamit enni. Kijövök, eszek-iszok, mint akinek jó módja van, s mivel minden ilyen szükségem elcsaptam, gondoltam, itt az ideje az indulásnak. Benzincsap kinyit, motoron röffentés kísérlet, a motor nem indul a benzin dől az úszóházból. Nagy öröm! Hát ami az úszóház csavarát fogta, na, olyan kulcsom rittig nem volt, amúgy az egész szép gyűjteményembe. A kút kezelő srác odajött érdeklődve -bizonyára tanácstalan topogásom látva - s kérdezte segíthet-e. Hát nem mondtam, hogy nem. Így hozott megfelelő kulcsot. Készségéért NAGYON NAGY KÖSZÖNET NEKI!!!!! A kulccsal úszóházfedél le, úszó ki, úszó megráz, és kellemes folyadék kotyogás hallatszott ezen alkatrészből. Megette a fene! -véltem. Ez lyukas! Előttem több mint 100 km, játszadozni a csappal, nagy élmény lesz elzár-kinyit játékot hazáig, egy gyertya beköpés nagy- nagy esélyével, ami már önmagában is felettébb szórakoztató és vidám. Vasárnap dél, szerelő nyitva? Semmi! Alkatrészt meg, itt? Ugyan már! Álltam ott mint Bálám szamara... A benzinkútnál jöttek-mentek. Egyszer csak oda jön hozzám egy korombéli pasas, érdeklődni, mi a gond, ő volt a második, ki komolyan segíteni akart, s az elsőről sem feledkezzünk meg, mert volt olyan szíves és bemenet egy autósboltba, de sajna nem jutott alkatrészhez, mert az nem csakhogy zárva volt, de nem is voltak otthon. Na, jött a második segítségem, -kit az előb említettem -mondta, neki van ugyan úszója, de az otthon van, s mintegy 10 km-re lakik, de megpróbál a kövesdi barátaitól kérni, ha gondolom, és van időm, várjam meg. Gondoltam, jó lesz ez így, és időm is volt, megvártam. Jött úgy széles mosollyal, mintegy másfél óra múlva, s mint kiderült, csak haza kellett mennie Szentistvánra, de hozott úszót, kettőt is. Na rögvest beszereltem. Minden flattul is működött ezután. Megköszöntem erős hálálkodással Rácz Atillának - mert ez a böcsületes neve - önzetlen segítségét. KÖSZÖNÖM ATILLA ÚJBÓL!!!! EZ ÚTON IS! Elbúcsúztunk, cím és telefonszám cserével, s haza érkezvén fel is hívtam őt, újfent megköszönve a mezőkövesdi baráti segítő jobbot.
Indulás előtt megnéztem az első kereket, kevés mosoly volt arcomon, újból elég lapos volt. Ez defekt. Nem nagy, de az. A feltételezés engem igazolt a későbbiekben, minden egyes kútnál megálltam az elveszett, elszökött levegőt pótolni, s bizony-bizony néhány helyre érkezve nem nulla volt a levegőnyomás, mint inkább az alatti -ami persze nem igaz, csak az én hősiességemet kívántam ezzel nagyobbítani.
Mikor megláttam hazaérkezésem első és biztos jelét, a városnév táblát, melyre ki volt írva: Kisújszállás, hát nem volt kis élmény. Ott még kapott egy löket levegőt a kútnál, melyre már újólag erős kacsázással tértem be, s ennek nem a felhörpintett hideg ser volt az oka, mert azt erőst nélkülöztem, hanem kerekem felettébb lapossága.
Máskor giccsesnek és nyálasnak tartom ezt az állapotot filmeken is, mit úgy hívunk: hepiend, de ha azt mondom, hogy ez az úti film így végződött, s így volt nagyon jó, akkor mondhatom, tán ezen senki nem lepődik meg.
S így e kis történet befejezése képpen, mégis azzal zárnám, hogy nagy-nagy köszönet minden névtelen és nevesített segítőmnek!
S mit mondhatnék zárszóként? Mégis azt: Jó utam volt, haza fele, így, Jerikó felé, az úton...
Na. Az előbbi gondolat parkolóból kanyarodjunk vissza az útra, arra a megkezdett aszfaltra, mi e cikk apropója miatt indult. Odafele amit a nagykönyvbe megszoktak írni, minden fájront és hepi, az út rázós, kátyus és foltos, ahogy ez egy jól nevelt és több évtizede elhanyagolt vidéki úthoz illik, s a rajta való úri közlekedéssel, mely igen fog-vacogtató s nem a félelemtől, mint inkább a jelzett út minőségétől, ami valószínűleg a fogorvosi kamara ajánlásával hagyatott jóvá. Nekem is tizennégy fogam hullott ki így, hetet még el tudtam számolni, a többire nem emlékszem.
De jókat motorkáztam a Bükkben, sík vidéki lapály-gyeröknek igazán jó muri volt a dimbes-dombos kanyaros. S még micsoda virgoncság volt a harsányi szürke marha fesztivál, hol nem csak marhákról volt szó, hanem veterános kiállítás is volt, nem csak motorosoknak, autósoknak, sőt, traktorosoknak is. Ez utóbbi járműről jut eszembe, el ne feledje megnézni senki sem Mezőkövesden a Gép Múzeumot, mert ha csodát akar látni valaki, hát ott fog!
A lényeg. Jött a szabadság vége, mely napok múlásának gyorsasága fordítottan arányos a munkába eltöltött napokéval, de ebben - úgy gondolom - újság nincs. Így két hét múltával felpattantam én is felnyergelt paripámra, s a Bükk lankái után a kisújszállási sík felé csavartam Motorka kormányát.
Mezőkövesd felé közeledve éreztem, kissé imbolyog az első kerék. Laposnak is tűnt az abroncs, mi elinduláskor még nem volt jellemző. Be a benzinkútra ott, hát láttam, tényleg az. Levegőt bele! Gondoltam, s tettem is. A szelep eresztett, ezt egy kis nyálazás után nem volt nehéz megállapítani, majd peckelgetés után ez szépen megszűnt, felsóhajtottam az égieket dícsérve: - Ennyi vót! A kút melltett van egy tesznyó, na ha már meg kellett állni, hát betérek, veszek valamit enni. Kijövök, eszek-iszok, mint akinek jó módja van, s mivel minden ilyen szükségem elcsaptam, gondoltam, itt az ideje az indulásnak. Benzincsap kinyit, motoron röffentés kísérlet, a motor nem indul a benzin dől az úszóházból. Nagy öröm! Hát ami az úszóház csavarát fogta, na, olyan kulcsom rittig nem volt, amúgy az egész szép gyűjteményembe. A kút kezelő srác odajött érdeklődve -bizonyára tanácstalan topogásom látva - s kérdezte segíthet-e. Hát nem mondtam, hogy nem. Így hozott megfelelő kulcsot. Készségéért NAGYON NAGY KÖSZÖNET NEKI!!!!! A kulccsal úszóházfedél le, úszó ki, úszó megráz, és kellemes folyadék kotyogás hallatszott ezen alkatrészből. Megette a fene! -véltem. Ez lyukas! Előttem több mint 100 km, játszadozni a csappal, nagy élmény lesz elzár-kinyit játékot hazáig, egy gyertya beköpés nagy- nagy esélyével, ami már önmagában is felettébb szórakoztató és vidám. Vasárnap dél, szerelő nyitva? Semmi! Alkatrészt meg, itt? Ugyan már! Álltam ott mint Bálám szamara... A benzinkútnál jöttek-mentek. Egyszer csak oda jön hozzám egy korombéli pasas, érdeklődni, mi a gond, ő volt a második, ki komolyan segíteni akart, s az elsőről sem feledkezzünk meg, mert volt olyan szíves és bemenet egy autósboltba, de sajna nem jutott alkatrészhez, mert az nem csakhogy zárva volt, de nem is voltak otthon. Na, jött a második segítségem, -kit az előb említettem -mondta, neki van ugyan úszója, de az otthon van, s mintegy 10 km-re lakik, de megpróbál a kövesdi barátaitól kérni, ha gondolom, és van időm, várjam meg. Gondoltam, jó lesz ez így, és időm is volt, megvártam. Jött úgy széles mosollyal, mintegy másfél óra múlva, s mint kiderült, csak haza kellett mennie Szentistvánra, de hozott úszót, kettőt is. Na rögvest beszereltem. Minden flattul is működött ezután. Megköszöntem erős hálálkodással Rácz Atillának - mert ez a böcsületes neve - önzetlen segítségét. KÖSZÖNÖM ATILLA ÚJBÓL!!!! EZ ÚTON IS! Elbúcsúztunk, cím és telefonszám cserével, s haza érkezvén fel is hívtam őt, újfent megköszönve a mezőkövesdi baráti segítő jobbot.
Indulás előtt megnéztem az első kereket, kevés mosoly volt arcomon, újból elég lapos volt. Ez defekt. Nem nagy, de az. A feltételezés engem igazolt a későbbiekben, minden egyes kútnál megálltam az elveszett, elszökött levegőt pótolni, s bizony-bizony néhány helyre érkezve nem nulla volt a levegőnyomás, mint inkább az alatti -ami persze nem igaz, csak az én hősiességemet kívántam ezzel nagyobbítani.
Mikor megláttam hazaérkezésem első és biztos jelét, a városnév táblát, melyre ki volt írva: Kisújszállás, hát nem volt kis élmény. Ott még kapott egy löket levegőt a kútnál, melyre már újólag erős kacsázással tértem be, s ennek nem a felhörpintett hideg ser volt az oka, mert azt erőst nélkülöztem, hanem kerekem felettébb lapossága.
Máskor giccsesnek és nyálasnak tartom ezt az állapotot filmeken is, mit úgy hívunk: hepiend, de ha azt mondom, hogy ez az úti film így végződött, s így volt nagyon jó, akkor mondhatom, tán ezen senki nem lepődik meg.
S így e kis történet befejezése képpen, mégis azzal zárnám, hogy nagy-nagy köszönet minden névtelen és nevesített segítőmnek!
S mit mondhatnék zárszóként? Mégis azt: Jó utam volt, haza fele, így, Jerikó felé, az úton...
Komment