A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

„A zen” – azt hiszem ez a könyv volt rám eddig a legnagyobb hatással. Egyetemista éveim elején, öntudatra ébredésem környékén olvasgattam, mikor még igen fogékony volt az elmém. Ekkoriban nem volt nagyobb gondom, mint a végső „Egység” megfejtése és korosztályomra jellemző egészséges sznobsággal a „Minőség” hajszolása. Mindehhez tökéletes társ volt Robert M. Pirsig könyve. Az író „képmutogatásaihoz” eszközül a „motorkerékpár-ápolását” választotta, és milyen érdekes: ez idő tájt merült fel bennem is a motorvásárlás ötlete.

Arra gondoltam, hogy egy sorozat keretében néhány kedvenc részemet megosztom veletek. Így szeretném népszerűsíteni ezt a könyvet. Ha az idézetek felkeltik az érdeklődéseteket, akkor feltétlen szerezzétek be! Bartos Tibor fordította magyarra és az Európa Könyvkiadó adta ki 1989-ben Budapesten. A mű pedig így kezdődik:

„Látom a karórámon, el se kell eresztenem a kormány bal szarvát, hogy fél nyolc az idő. A reggeli szél hiába hatvanmérföldes, nyirkos meleget hoz. Nem tudom, milyen lesz délutánra, ha fél nyolckor már fülledt a levegő.

Úszik benne mindenféle réti rothadás bűze is. A Középső Síkságon visz az utunk, vadrécéző turzások ezrei közt, amint Minneapolisból tartunk a két Dakota felé északnyugatnak, régi kétsávos öntött úton. Nagy forgalma nincsen, amióta mellette vezetnek egy négysávosat. Amikor pangó vízhez érünk, hűvösebb a levegő, aztán elhagyjuk, és melegebb lesz megint.

A kedvem lelem ebben a vidékben. Semmiféle nevezetesség felé nem igyekszünk, de talán éppen ezért. Régi utak nem gyűjtőcsatornái a feszültségeknek. Nádasok-rétek, nádasok-zanót közt zötykölődünk a meghasadozott úton. Rónák szélén, nádasok alján látni is rucát itt-ott. Meg teknőst. Nini, ott egy vörös szárnyú gulyamadár!

Rácsapok Chris térdére, és mutatom neki.
- Mi az! - kiáltja.
- Gulyamadár!

Valamit mond rá, nem hallom, mit. - Mi? - kiáltom vissza.

Föltolja a bukósisakot a tarkómon, úgy üvölti a fülembe: - Sokat láttam már, apu!
- Ja - kiáltom vissza, és bólintok. Tizenegy évest nem veszel le a lábáról egy vörös szárnyú gulyamadárral.

Érni kell ahhoz. Nekem ez az út csupa olyan emlék, amilyenben neki része nem lehetett. Hajdani hideg reggelekről, amikor barnul a sás, és a nád buzogányai bólogatnak az északkeleti szélben. A bűz olyankor az iszapban dagonyázó gázlócsizma felől száll, mikor állunk be napkeltének, és várjuk, hogy megkezdődjék a recézés. Vagy télen, amikor befagytak a rónák, és járhattunk a vastag jégen bízvást, gázolnunk csak az avas nádat kellett a dermedt hóvilágban. Gulyamadarat nem látni olyankor. Persze júliusra már visszatérnek, és eleven a határ. A turzások minden talpalatján zümmögés, cirpelés, dongás. Milliós közösségek élik zavartalan öröklétüket.

Másképp lát, aki motorkerékpáron vakációzik. Az autó kirekeszt a világból, nem is eszmélhetsz, hogy képernyő előtt ülsz megint. Tehetetlen szemlélője vagy a jelenségek vonulásának.

A motorkerékpárnak nincs képernyője. Kapcsolatba kerülsz mindennel. Nem is nézed már, annyira részese vagy, és a jelenlét érzése lenyűgöz. A talpad alatt arasznyira surranó út valóságos, járni is azon jársz, csak most belemosódik a surranásba, de ha akarod, leteheted a lábad bármikor, és talpaddal tapasztalod a tudatfolyamot.

Montanának tartunk Chrisszel meg a barátainkkal, akik valamennyivel előttünk járnak. A valamennyinél talán többel is. Lazára hagytuk az útitervet. Inkább utazni akarunk, mint célba érni. Vakációzunk. Keressük a másodrendű utakat. Legjobban a kövezett megyeieket szeretjük, az állami postautakat már kevésbé. Legkevésbé az autópályákat. Múlatni akarunk - hosszú ú-val, ahogy régen mondták: nem vigadni, hanem feledkezni. A kanyargós, hegyes-völgyes utak talán hosszabbak, ha másodpercre méred, de motorkerékpáron mulattatóbbak, ha a kanyarulatnak bedőlsz, és nem kocsi ülésén csúszkálsz ide-oda. Biztonságosabbak is, mert a forgalmuk gyér. Nem kísérik autóscsárdák, hirdetőtáblák. Ligetek, gyümölcsösök az arcodat legyezik szinte, gyerekek integetnek, a népek kinéznek a tornácról, ki lehet az, és ha megállsz kérdezősködni, hosszabb válaszokat kapsz a vártnál. Megkérdik azt is, honnan jössz és mióta.

Néhány éve már, hogy feleségemmel meg a barátainkkal rákaptunk az ilyen másodrendű utakra. Először vargabetűt metszettünk át velük, vagy a változatosság kedvéért tértünk rájuk, majd mind több mulatságunkat leltük bennük. Jártunk rajtuk sokszor, mire ráébredtünk arra, ami lehetett volna elsőre nyilvánvaló: hogy ezek a félre való utak merőben különböznek az elsőrendűektől. A környékükön más az élet menete is, az emberek személyisége is. Nem rontanak sehova, ráérnek barátkozni. Helybeliségüknek, jelen valóságuknak élnek, amit városba szakadt magzataik és ismerőseik szinte el is felejtettek. Ez volt a félreeső utak nagy leckéje.

Csak azt nem értettük, miért nem eszméltünk oly sokáig. A szemünket verte ki, mégse láttuk. Talán az vakított el bennünket, hogy a nagy dolgok mind a nagyvárosban szoktak történni, itt meg az isten háta mögött jártunk. Furcsa, hogy az igazság ott kopog az ajtódon, te meg kiszólsz: „Most kell jönnöd neked is, amikor az igazságot keresem?” S mit tehet az igazság, áll odébb. Furcsa.

Persze mikor már egyszer rákaptunk, semmi ezekről a suttyóm utakról le nem téríthetett. Az utak buzijai lettünk, a tapasztalás turistái.”

Az író és fia az utazás közben